- Nem túl sokra becsülheti magát, Marcus. Úgy beszél, mintha áru lenne, és nem is túl érdekes vagy értékes.
*Annak ellenére, hogy valóban elgondolkodtatja a saját kifejtése és határozottan kíváncsi a reakcióra egészen tárgyilagos a kijelentése. Közben persze a leforrázást tovább tetőzi. Miközben azon elmélkedik, hogy miért kapott két ütést a hátára, melyet szerencsére némileg felfogtak hosszú fonatai, azok már kiszabadulnak és megmártóznak a hűs vézben.*
- Ahh!
*Mem feljajdul, majd lerogy a kád szélére.*
- Jobb lesz ha ide hozza a teáját, ha inni akarja, mert én már meg nem mozdulok.
*Felsóhajt, de ez kisebb rekedtes kacajba fullad. Szép arca most nagyon idősnek tűnik, holott fiatal. Valóban fájhat a magány, főleg, ha bűntudattal párosul. Már épp a nyelvén lenne a kérdés, hogy talán neki is szolgálatot tehetne, de most minden érzésen és akaraton túl valami nem engedi szóra nyílni cseresznyeszín ajkait. A ki nem mondott kérdés válaszára vár.*

- Nem vagyok egészséges, de nem tudom mi az, sosem voltam az.
*Őszinte, bár kissé csúfondáros mosoly kíséri szavait. Erősen kapaszkodik a kádba, főleg amikor Marcus hozzá lép, de hagyja magát felsegíteni és a kis konyhába vezetni.*
- Bár most inkább vagyok szerencsétlen, mint beteg.
*Sóhajt fel utalva a leforrázásra, majd a vizessé lett hajvégeire. Felpillant az arcába és jól megnézi magának. Borzasztó érzés ilyen letörtnek lenni egyfolytában, ez a fejvadász itt még rettentő magányos is.*
- Tudja, én nem fogom elfelejteni...*Egy pillanatig komolynak tűnik, de némi köhécselés után hozzá teszi.*...annyira kevesen járnak erre, hogy nem kell megerőltetni a memóriámat.
*Megfogja a kezét.*
- Nehogy már komolyan vegyen! Nagyon kedves volt velem, mások nem szeretik a gyengeséget, nem túl előnyös.
*Újabb csúfondáros grimasz, elengedi a férfi kezét és feláll.*
- Kérem értesítsen, ha bármit megtud az ügyről...vagy ha esetleg egy fekete hajú, tizenéves fiúcska nyomára akadna. A neve Belor, az öcsém.
*Teszi hozzá szégyenlősen és kifelé tereli a férfit.*