*A férfi utolsó mondatára furcsa dologok jutnak eszembe a fejvadász szóval kapcsolatban. Próbálok pókerarcot vágni a dologhoz, aztán halkan megszólalakok:*
- Értem... Szóval fejvadász? Mindenkinek meg kell élnie valamiből...* szóltam, aztán kicsaltam egy mosolyt az arcomra. Nem volt rossz véleményem Marcusról, mert elég kedvesen viselkedett. Hogy ezt csak megjátsza- e, vagy tényleg ilyen, arra később bizonyára rá fogok jönni.*
- Rendben van Marcus Zendor. Segítek megtalálni a nőt, de előre kikötöm... Nem engedem, hogy kárt tegyen benne. Az én jelenlétemben semmi képp. Kérlem erre ügyeljen! Előre is köszönöm.* mondtam békés, barátságos hangon, aztán nyújtóztam egyet.*
- Akkor hát. Irány a vidámpark!- szólaltam fel, s elindultunk az elhagyatott vidámpark felé.

*Magabiztosnak szánt, mégis meglehetőst bizonytalan léptekkel haladok végig a könyvtár épületén, mely most már az én gondjaimra van bízva. Modern, elegáns fekete kosztümruhát viselek, hosszú vörösesbarna hajamban pedig két feketére festett rózsa díszlik jelezvén a kettős gyászt - melyet néhai munkaadóm és öcsém elvesztése miatt érzek.
Mindenkihez szólok egy-két szót, útba igazítok pár látogatót, de valójában csak lézengek, nincs mit csinálnom. A szívem újabban már meg se pihen, nem lassul, csak folyton félre kalapál. Megállok az egyik elhagyatott részen, a második szinten. Hatalmasak a polcok, magasan van a plafon és végig mindenütt öreg könyvek tele titkokkal, válaszokkal, és még több kérdéssel. Mégis többet tudnak mint és most hirtelen olyan kicsinek érzem magam köztük. Hirtelen elgyöngülök, msuzály megkapaszkodnom a sorokban. Valójában boldognak kéne lennem, hisz könyvtárigazgató lettem, mégis bűntudatom van. Igaz, megérdemeltem a kinevezést, de annyi minden ért az utóbbi időben. Belor eltűnt és a gyász...de leginkább a bűntudat - abban van erő. És mar és éget, de erősnek kell lennem, nagy még a család. Eszembe jut az előleg amit már fel is adtam posátn az új címünkre. Egyedül vagyok hát a városban, egyedül a lakásban és egyedül itt is.*

*A közeledő léptek hallatán felegyenesedek. Az évek során megtanultam már hogyan leplezzem a légszomjat és hasonló tüneteit testi gyengeségemnek. Azután hirtelen meggondolom magam. Még emlékszem hogy néztek rám, a szüleimre a szomszédok. Egészen kislány korom óta várják hol hullok és amikor az ő gyerekik eltűnnek, erős, fiatal leszármazottaik széttépetten hevernek valami árokban, fejük levágva, vagy elesnek a harcban irigyen nézen rám: hát hogy lehet, hogy még lélegzik, él? Na nem. Elég volt!
Kezem a mellkasomra szorítom, finoman zihálok, de kihúzom magam és határozottan, bár kissé feldúltan nézek az érkező szemébe. Hirtelen még a haragom is elfelejtem, a haragom gyorsan hullik el a belátás alatt. Mosolyát mosollyal viszonzom.*
- Persze, természetesen. Semmi gond.
*Eelngedem a polcot és közelebb lépek hozzá, kezet nyújtok, de a biztató gesztust félre értem.*
- A nevem Memnun Tari, én vagyok az új igazgatónő. Miért mosolyog, túl fiatal lennék? Meglehet.
*Elindulok a lépcsőn lefelé, a lenti emeletek felé, ott vannak ülőalkalmatosságok. Intek a férfinak, hogy kövessen.*
- Nem igazán ismertem. Pár héttel azelőtt kerültem ide, hogy ő eltűnt. Kisegítőként dolgoztam. ha így nézzük, valóban különös, hogy kineveztek.
*Elmosolyodok. És leülök az egyik olvasóasztalhoz várva a további kérdéseket.*

*A rengeteg kérdés hallatán felvonom a szemöldököm főleg, hogy valóban nem valami tárgyilagos egy-némely. De ez legalább engem is felhatalmaz. Mosolyogva pásztázom az arcát, ami szomorúnak és őszintének tűnik első ránézésre úgy válaszolok.*
- Talán mert okuk van rá, maga mondta, hogy sötét időket élünk. Ami engem illet kiskoromban a peremvidék volt az otthonom, ismerem eléggé, hogy féljem és kerüljem. Most a városban élek és különös mód mégis itt ért tragédia.
*Őszinte mosolyom elkeserül, lehajtom a fejem, így sűrű fonatokba fonott hajam eltakarja az arcom, míg érzelmeimmel küzdök. Mire felemelem az arcom újra kedves, készséges, de nem reményvesztett, inkább fáradt.*
-Otthon én voltam a könyvfelelős.*Közlöm komolytalanul. most már megnyugodott a szívem, de nem állok fel.* Sajnos nem tudom Brooke hol lakott, se hogy hová ment akkor. Tényleg semmi kapaszkodó nincs?

*A vissza-visszatérő dícséret hallatán mosolyom már nem tud tovább szélesedni, helyette felkacagok a magam magas, csengő hangján.*
- Nincs kedve meginni egy csésze teát? Persze csak ha van ideje.
*Fejem oldalra fordítom úgy vizsgálgatom a férfit. Majd elhúzom a szám, megint mosolygok és újra a lépcsők felé veszem az irányt.*
- Én sokkal jobban szeretem a teát, mint a kávét. Apám ért hozzá, nagyon jó receptjeim vannak.
*Elérjük a konyhával egybekötött beosztotti nappalit. Most nincs itt senki, kevesen vannak bent, azok is dolgoznak.*
- Kicsi a helyiség, de a célnak megfelel.*Szabadkozom és hellyel kínálom az idegent. Érzem, hogy túlzó ez az invitálás, de ma nem számít, kockázatok.*

*Mem szórakozottan hallgatja Marcus monológját. A fiókokból érdekes dolgok, füvek, szárított növények kerülnek elő. Már előre látni, hogy nem akármilyen tea készül. A lány rutinosan tépkedi, morzsolja az alapanyagokat és nagy ívben szórja a teafőzőbe. Még dúdol is magában, azután felteszi a vizet forrni és hirtelen megfordul, mélyen a férfi szemébe néz.*
- Ha nem embertársaival, hát kikkel, mégis mikkel szokott beszélgetni?
*Mem szégyenlős, gyakran süti le a szemét, de örökké kíváncsiság csillog benne. Most elkerekedett szemekkel, átható pillantással pásztázza az idegen lélektükreit. Valamiért úgy érzi nincs mitől tartania.
Lassan visszahúzódik, hátát a konyhaszekrénynek dönti.*
- Láthatja, hogy nem vagyok egyedül. Mindig van aki betévedjen, aki menedéket vagy válaszokat keressen a könyvek között. Na látja, a könyvek valóban jó társaság.
*A teavíz sípolni kezd, a lány gyorsan lekapja a tűzről és leönti vele a szűrőbe kevert növényeket.*
- Tessék, üljön csak le, még forró, várni kell.

*Fogja a saját csészéjét és ő is helyet foglal Marcus-szal szemben. Valahogy nem így képzelt el egy fejvadászt. Ő úgy tudja a fejvadászok munkájához nem mindig tapad vér és a megbizatásaik se kell, hogy rosszindulatúak legyenek mármint a keresett személy testi biztonságát nézve. De persze ő naiv, erről árulkodnak még a szemei, viselkedése pedig híven tükrözi a tényt, hogy minden szilárdsága ellenére is burokban nevelkedett.*
- Ha jól megy a dolog egy nap ketten hárman is betérnek.
*Közli némileg szomorúan, de azonnal fel is villanyozódik.*
- De vannak terveim. Rendezvényeket, akciókat szeretnék szervezni majd a közeljövőben. Egyelőre nincs pontos képem róla, de egy könyvtár nem csak a könyvek otthona, hanem amit képviselnek: a kultúra, tudás, szépség, művészet.
*A lány lelkesen belekortyol a teába, de ki is köpi. Nem a teával van a gond, az gyógyír mindenre, de nem figyelt oda és jókorát hörpintett a még forró nedűből. Most erősen köhög és egyszerre vörös a szégyenkezéstől és a nevetéstől. Leforrázta a torkát, de attól még nem tudja nem észlelni a helyzet komikumát.*
- Egy pillanat.
*Nyögi és kifut a kis fürdőhelyiségbe. Fél liter hideg víz leeresztése után még mindig a mosdóra támaszkodva, a fördőből hallatszik vékony, dallamos, jelenleg kissé megviselt hangja.*
- Miért egy fejvadászt béreltek fel a keresésére?