Elsétáltam lassan nyugodt lépésekkel az elhagyatott vidámpark kapujához,
ami rozsdás és már szinte olvashatatlan.
-Hangulatos hely, bár minden rosszban van valami jó, vagy talán fordítva...*Gondoltam magamban miközben a vidámpark kapuján átsétálltam és tovább a főtérre. Eközben jobbra-ballra néztem, de sok látnívaló nem volt,
inkább az tetszett, hogy senki sincs.
-Milyen nyugodt itt minden, bár egy kics élet nem ártana...*Mosolyogtam el és az egyik oszlopra néztem,
ahol egy bohóz volt felakasztva.
-Humor felsőfokon, de azért izléses...*Nevettem el magam valami szánalmas hangon majd leültem a padra,
bár nem tudtam miért, talán arra várok, hogy valami történjen, ebbe az elhagyatott vidámparkban...

* Miközben sétálltunk, nem győztem bocsánatot kérni Marcustól. Nem szerettem volna, ha megharagszik rám.*
- Tényleg sajnálom Marcus. Nem akartam, csak tudod nem tudom, milyenek a fejvadászok valójában... Nem baj, ha tegezlek ugye?* kérdeztem vigyorogva, aztán a könyökömmel kicsit oldalba löktem a férfit, amolyan baráti módon. Amint odaértünk azonnal figyelmes lettem egy megszáradt vérfoltra a földön. Odarohantam, és így szóltam:*
- Marcus!! Ide gyere! Találtam valamit.
* Sajnos nem volt valószínű, hogy azé a vér, akit keresünk.*
- Mit gondolsz erről? Ez elég sok vér, de ha megfigyeled, csak itt van egészben a tócsa, és nem vezet sehová sem. Ez elég gyanús... Ha el is akarták volna hurcolni, akkor is kellett volna hagynia a holttestnek vérfoltokat a kövön. Itt pedig nincs. Ezt nem értem...* mondtam, s erősen törni kezdtem a fejemet. Ránéztem Marcusra, majd vártam a megnyilvánulását.

Feltűnik egy alak a ködből egyre közeledik és már-már az arca kivehető a ködből.
-Valószínűleg ez ide akar jönni, és kérdezni akar valamit...de vajon mit akarhat...*Gondolkodtam nyugodtan és higgadtan,
de reméltem nem a gyerekkoromról vagy az életemről kérdez.
Először is köszön majd megkérdezi, hogy láttam-e valamit.
-Úgy hallom, hogy nem akar megölni, hisz akkor nem köszön és valószínűleg informácíót akar nyerni, hogy láttam-e valamit..*Gondolkodtam majd felálltam a padről és a fejement felemelve a szemébe néztem.
-Üdvözlet...*Köszöntem neki, nyugodt hangon, majd a kabátomat megigazítva folytattam a társalgást.
-Nem láttam, semmit, bár a kérdés jobban hangzott volna, úgy hogy nem láttam valami gyanúsat ami felkeltette az érdeklődésemet...*Mondtam a javaslatot majd elmosolyodtam.
-Egyépként nem láttam semmit, de hallottam a távolból gyors lépteket és zihálást...*Mondtam, majd elnéztem jobbra.
-Valószínűleg üldözik, vagy még rosszabb meg akarják ölni...*Elmélkedtem magamban, majd vártam mit mond az idegen alak...

* Ekkor én is odaérek, aztán köszönök.*
- Jó estét! A nevem Asmore Serael.* mondtam,aztán kezet nyújtottam a férfinak.*
- Sajnálom, de valószínűleg másra hitte, hogy kiáltozik, ugyanis ezt a személyt már jó ideje nem látta senki, szóval valószínűleg fogságba esett, vagy már halott. Bár ki tudja...* szólaltam meg mosolyogva. Ekkor ránéztem Marcusra, és fejrázással közöltem, életemben nem láttam még ezt az embert.*
~ Furcsa gondolkodása van, habár nem biztos, hogy nem lehet a segítségünkre. Ebben viszont Marcus dönt.* gondoltam, aztán kérdezni kezdtem:*
- Maga milyen gyakran jár errefelé? Nem tudná véletlenül megmondani mióta van ott az a vértócsa?* kérdeztem komoly hangon, ezt követően vártam a választ. Bár lehet, Marcus nem is várja meg a választ, hanem rögtön a sikítások felé indul, s akkor nekem is vele kell tartanom.*

Végighallgatva a fejvadász beszédjét, ismét megigazítottam a kabátomat majd, a távolba tekintettem.
-Hamar bemutatkozott, nem vártam volna, és még fejvadász is, szóval azért mutatkozott be,
mivel könnyű szerrel elintézhetne, de úgy látom ő ennél okosabb és tudni akar mindent...*-Gondolkodtam majd a
távólból a fejvadászra néztem.
-A nevem Aelfric Rowan, és megbízatásból élek.-Mondtam Marcus-nak, majd a képre néztem.
-Egy nő nem öreg viszonylag fiatal, és úgy látom régi kép szóval rég óta eltűnt...*Gondoltam majd
ismét Marcusra néztem.
-Nem láttam, de segítenék, ha tudnék, és a vértócsáról sejtelmem sincs bár még a vér eléggé
világos szóval nem rég kerülhetett ide.
A levegő nyomasztó, de mindenki megőrzi a hidegvérét és nyugodt hangon kérdezik egymást...

- Értem. Köszönöm.* mondtam, aztán magam mögé néztem, de a ködön kívül nem sok mindent láttam. Nagyon zavart a köd, és a kezem végig a kardomon volt, hogy bármelyik pillanatban előránthassam. Kisebb neszek jöttek az éjszakából, melyekre folyton odarántottam a fejemet, ám próbáltam nyugodt maradni.*
~ Semmi nyom... Nem értem, hogy szívódhatott fel valaki így. Már olyan rég óta kereshetik, mégsem sehol semmi. Talán csak nem megfelelő helyszínen keresgélünk.* gondoltam, s fellcsillant valami a fejemben.*
- Marcus! Eszembe jutott valami... Talán olyan helyen kellene keresni, ahol még senki sem nézte. Bármilyen feltűnő, vagy népszerű is az. Az aféle helyek, ahol senki nem számít ilyen eseményekre tökéletes helyszínek egy gyilkosságra, vagy emberrablásra. Gondolok például egy templomra. Lehet, csak túlságosan a dologok mögé akarunk nézni, de valójában a szemünk előtt van a megoldás.* adtam az ötletet, aztán vártam a megnyilvánulást, ám előtte még hozzáfűztem valamit.*
- Mr. Rowan! Örülnék, ha ön is velünk tartona a keresésben.

-Rendben, magukkal megyek, de ígérjék meg, hogy minden részletbe beleavatnak,
mivel csak így lehetek segítségükre...*Mondtam a többieknek a feltételemet,
bár ez nem is volt feltétel inkább kérés volt.
A köd egyre sűrűbb volt, és egyre sötétedett a távolból egy farkasvonyítás hangzott fel,
valószínűleg a közeli hegyekből jött.
-Akkor kinél kezdjük, vagy inkább hol kezdjük a keresést?...*Kérdeztem a többieket
miközben lassan elindultam.

* Örültem neki, hogy Mr. Rowan is velünk tart, hiszen mind a ketten láthattuk rajta, nem ostoba fickó. De a legokosabb köztünk nyilván Marcus, és valószínűleg ő is ért az ilyen dolgokhoz a legjobban.*
- Marcus azt mondtad vannak ilyen helyek a közelben. Akkor javaslom fésüljük át őket, de együtt.* mondtam, s már szinte feszült voltam ettől az időtől. Utáltam az éjszakát. Kiskorom óta. De a ködöt még a sötétségnél is jobban gyűlöltem.*
- Akkor szerintem indulnunk kellene. Lehetőleg minél hamarabb, mivel nem akarok többet itt maradni.* szólaltam meg, miközben a két férfi mellett álltam.*

*Alkonyonyodik a vidámparkban. Először mindig errefelé tűnik el a fény, mintha tényleg kísértenék a helyet rossz emberek vagy túlvilági lények, különös szörnyetegek. A szívem már megint mellé kalapál, de nem a félelemtől. Túl tárgyilagosan látom a világot ahhoz, hogy félni tudjak ilyen históriáktól, még ha olyan közel is van mindaz a borzalom, amiről regélnek. A szomszédaink, a közvetlen környezetünk sínyli meg azt a fajta rejtett fenyegetést ami ellen már hiába küzdünk, amitől romokban a városaink és amitől a lelkünk korcsosul.
Ami miatt mégis hamisan vernek a szívbillentyűim az a betegségem. Születésemtől fogva gyenge vagyok, sokszor szédülök, gyakrabban vagyok beteg mint a többiek és igen, már megint köhögőgörcsben török ki. Ez már pár hónap alatt a harmadik járvány, ami elkapott, muszály leülnöm, de persze nem lehet. Nem hiába járok ezen az istenverte, elhagyatott helyen. Alighogy hazaértem a könyvtárból - pokoli hossszú nap volt, leltárral és a főnök szidalmaival - már mehettem is összeszedni a rokonságom. Nem sokan mondhatják el ilyen vészterhes időkben, hogy 11 testvért pesztrál másodállásban. Pontosabban nyolcat, de ez már részlet kérdés.*
- Belor! Belor, ne játsszd a süketet! Tudom, hogy itt vagy és megtalállak, mert mindig megtaláltalak! Már Apu is dühös, és azt ne akard megtudni mit kapsz Anyánktól, ha nem jösz elő azonnal!
*Valójában semmi bajom a testvér szereppel, de néha nehéz. Most is nehéz. Vörösesbarna, hosszú hajamat a néhai körhintát borító méteres gaz tépedesi. Könnyű bőrnadrágot, felsőt és egy egyszerű kabátot viselek. meleg, kényelmes és még jól is áll, de nem volt kevés pénz és sárban gázolva nem tudom mi lesz vele.*
- Ááh!
*Nem sirathatom tovább a ruhám, mert egy szobor dől ki elém, én elesek és a sikolyom heves köhögésbe fullad. Ha másért nem is, hát azért, hogy Belor végre elő jött azt mondom megérte.*
- Miért...Egek! Miért csinálod...ezt?!
*Ijesztő lehet, ahogy hörgök, mert a 10 éves öcsém arcán erős bűntudattal keveredett riadalom ül ki.*
- Szégyelled magad, na futás haza.
- Te nem jösz?
- Hát persze, hogy megyek, de muszály kiköhögni magam, mert itt fulladok meg.
*Belor megpróbál talpra állítani, de elutasítom. Köhögök, tápászkodok és közben vadul integetek, hogy menjen már. Nem veszélytelen hazajutnia, ha beesteledik teljesen.
Belor hát hazarohan én pedig csendben fuldoklok tovább.*

*Bár nehezen veszem a levegőt, de lassan alábbhagy a baj. Feltámaszkodom és a kidőlt szobornak dőlve sikerül ülő helyzetbe helyezkednem. Tudom, érzem, hogy már ideje van az indulásnak. Talán megnyugtat a csönd, de jön az éj és ez a hely bármily kietlennek tűnjék veszélyes.
Mielőtt elindulnék még hallgatom az élőlények neszezését, lépteket, a város távoli zaját. Eleinte semmi különösre nem figyelek fel, de valami zavar, nem az érzészreveim, valamiféle felsőbb érzékek, megérzések sürgetnek és gyorsítják újfent a szívem ütemét. Elfordítom a fejem, csak hajam sűrű fonatai surrognak a szoborhoz súrlódva és már hallom: Léptek közelednek és egyszeriben egy fekete küpenyes alak bontakozik ki előttem. A szemem akaratlanul elkerekedik, mint egy riadt gyermeknek, de akkor a nő megszólal. A hangja érzelemmentes, hidegek ellento mondva szavainak, melyek gondoskodást sugallanak.
Most mégis megkönnyebbülök, elmosolyodok.*
- Megijesztettél.
*A kezem a szívemre szorítom, köhécselek és lassan felállok, de visszacsúszok. Érzem, hogy nem szorulok a segítségére, csak még nem pihentem eleget.*
- De semmi gond, nem azért mondtam. Csak, esteledik.
*A közeledő sötétség felé bökök, a sűrű magasodó árnyékai felé utalva a veszélyekre, hogy nem lehet bízni az idegenekben és hogy ideje menni. De persze mindez utalás, nem kell megérteni belőle semmit, hisz a szavaim legalább olyan zavartak, mint amilyen összezavarodott magam vagyok.
Természetesen nem bízok benne még ha látszólag semmi okom sincs rá.*
- De nem, lassan jobban leszek. Köszönöm a segítséget, de nincs rá szükség. Jobban vagyok.
*Cseresznyeszín ajkaim finom mosolyra húzódnak alátámasztani igyekezve szavaim. Már nem próbálok meg felállni, ha visszaesnék az megintcsak ellentmondást hozna és talán mégsem hagyna itt. magabiztosnak kell tűnnöm.*